2. fejezet- Vásárlás helyett..

Alice, csak nem adta fel.
-De oda ülsz és kész! -monda határozottan. Meg sem várta válaszom megfogta a csuklómat, és el kezdett ráncigálni az asztalukhoz.
-De Alice.. -próbáltam, de ő meg sem hallotta. Már ott is voltunk az asztalnál, és ő lenyomott egy székre.
-Öhmm.. Sziasztok.. Én Isabella Cullen vagyok, de csak Bella, és nem akarok zavarni, de Alice, szó szerint iderángatott. -mosolyogtam
-Nem zavarsz. -nevette Alice
-Hát lehet, hogy téged nem de mint látod, nem csak te ülsz az asztalnál. -mondtam feléfordulva, és akkor jöttem rá, hogy feledtem a nyakamon, a vámpír harapásnyomot. Gyorsan odakaptam a kezem, és végignéztem a társaságon. Mindenki megrökönyödve nézett rám, kikerekedett szemekkel.
-Átjössz hozzánk délután. -jelentette ki a szőke lány
-Ez most már ki van jelentve, ha jól sejtem. -sóhajtottam -Ha már azt láttátok, lássátok ezt is. -morogtam, és könyékig felhúztem a ruhámat, hogy megmutassam a csuklómon lévő, másik harapásnyomot. Mindenki csak tátogott.
-Nyugi, nektek elmondom, ti nem néztek majd őrültnek, mivel ti is vámpírok vagytok. -suttogtam nagyon halkan, mert tudtam meghallják.
-Huh.. Bella te nem eszel? -kiváncsiskodott a szőke srác
-Nem, ne szokásom.. De a neveteket, ha szabad tudnom.. -kezdtem de Alice pörgött
-Ő Edward, Jasper, Rosalie, Emett és én. -mosolygott Alice és minden névnél rámutatott valakire.
-Örvendek. -mosolyogtam, és mindenki visszamosolygott, még Rose is.

Rose visszamosolygása, nem csak engem lepett meg, minteki hitetlenkedve nézett rá.
Ebéd után, még elmentem a maradék 2 órámra, majd hazamentem, összekészültem, és vártam, hogy Alice megjöjjön.

3-ra meg is érkezett, és elindultunk a Cullen ház felé. Nem messze laktak tőlem, ők is az erdőben, ezért 5 perc alatt odaértünk. Mikor bementünk, 7 arany szempárral találtam szemben magam.
-Hallgatunk. -mondta Edward
-Oké.. Három éve történt. Abban az évben, minden apróságért nagyon dühös lettem. Most is egy kis apróság volt az egész. Port Angelesbe történt, ott laktam a nevelő szüleimmel. Dühös lettem a szüleimre, és kirohantam az utcákra. Éjfél táj volt az idő. Betévedtem egy üres, sötét sikátorba. Amikor megláttam, azt a vörös szemű fenevadat, tudtam, hogy futni kellene, de avval is tisztába voltam, hogy utolérne. Ezért közelebb mentem, nem is tudom mi késztetett rá. 13 éves voltam. A Nomád vámpírnak se kellett több rámurott. Beleharapott a nyakamba, majd a csuklómba, és nekivágott párszor valaminek, de már nem tudtam beazonosítani. Ekkor megjelent, egy vörös hajú, macska szerű vámpírnő, aranybaran szeme volt. Késöbb kiderült, hogy a neve Victoria. Letépte rólam, széttépte, elégedte, és odatérdel hozzám. Elmondta, hogy ő vámpír, és megkérdezte a nevem. Nem tudtam elmondani, égtem. Hirtelen, odahajolt, és elkezdte szívni a sebeim. Mint késöbb kiderül, kiszívta a mérget. De maradt a véremben, annyi, hogy közelebb állok a vámpírokhoz, és az emberekhez. Nem annyira mint a teljes vámpírok, de gyors vagyok, erős, jó a a szaglásom, és a hallásom. Van egy különleges erőm is.. Tudom uralni a 4 elemet. Miután, kikerültem az intenzívről, nyomoztam a vámpírok után, és találtam egy csomó dolgot. Aztán tavaj, meghaltak a szüleim, én meg egyedül maradtam.. -meséltem el a történetem.
-Bámulatos.. -motyogta a szőke férfi
-Szerintem nem.. -morogtam
-Ohh.. Sajnálom. Én Carlise vagyok, Ő meg a feleségem Esme- mosolygott
-Örvendek. Én Isabella Cullen vagyok, de szólítsanak, nyugottan Bellának. -mosolyogtam
-Minket meg tegezz kérlek. -mosolygott Esme
-Rendben. -mondtam -Rólam egyébként azt kell tudni, hogy én is csillogok a napfényben, emberi ételen kivűl vért is kell innom, de főleg vért mint ételt. Két hetente úgy 6 órát alszom, többre nincs szükségem.
-Akkor gyorsan tudsz futni, erős vagy, uralod a 4 elemet, kell neked vér és étel, és nem kell sokat aludnod? -kérdezte Carlise.
-Pontosan. -mosolyogtam
-Milyen a természeted? -kérdezte Edward
-Pattogok, és mindenkit fel tudok vidítani, egyfolytába mosolygok, optimista vagyok -vigyorogtam
-Akkor Alice emberére akadt. -mosolygott Carlise
-De evvel eggyüt, imádok poénkodni, és mindenért magamat hibáztatom. -mondtam -Mellesleg, szeretek tanulni, és mindenkit tudok szeretni, áttudom érezni mások érzéseit. -sóhajtottam
-Na, akkor mindenkinek megvan az embere benned. Én pattogós vagyok, a poénkodás Emett asztala, Edward, magát hibáztatja mindenért, a tudásszomj, Carlsie természete, míg Esme mindenkit szeret, Jasper szó szerint átérzi az érzéseket. -mosolygott Alice


Bocsi, hogy ez is rövid lett :/